– Az Európai Unió független tagállamok szervezeteként alakult meg. A lisszaboni szerződés mennyire egyértelmű ebben a kérdésben?
– A lisszaboni szerződés az EU alapszerződésének legutóbbi, 2009-ben hatályba lépett módosítására utal, tehát már messze előrehaladottabb integrációt tükröz, mint az eredeti 1957-es római szerződés. Mégis világosan rögzíti, hogy az Európai Uniónak tiszteletben kell tartania a tagállamok nemzeti identitását. Azt is kimondja, hogy az unió csak olyan kérdésekben járhat el, amelyben a tagállamok hatáskörrel ruházták fel, minden egyéb kérdésben az egyes tagállamok önállóan, szuverén módon döntenek. A probléma nem maga a szerződés, hanem az, hogy az uniós intézmények folyamatosan megszegik. Brüsszeli eufemizmussal élve: „tágan értelmezik” – fogalmaz Gát Ákos Bence lapunknak nyilatkozva.
Gát Ákos Bence, az MCC Brüsszeli irodájának EU-s ügyekért felelős vezetője
Fotó: Vaszkó Dávid
– Mikor kezdődött el az a gyakorlat, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság egyre több jogkört kezdett magának kisajátítani?
– Minden bürokrácia sajátossága, hogy próbálja a hatalmát növelni és kiterjeszteni. Ez különösen igaz az EU intézményeire. Ugyanakkor, ha a mára teljesen eltorzult helyzetet akarjuk megérteni, akkor a 2010-es évek első feléig kell visszamennünk.
Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke 2014-ben önhatalmúan bejelentette, hogy az általa irányított intézmény szakít korábbi – a szerződések által is világosan definiált – technikai szerepével, és politikai bizottságként kezd el működni.
Az Európai Parlamentben először a baloldal támadta a nemzetállamokat, a jogállamisági vitákat és Magyarország elítélését is ők kezdeményezték a 2010-es évek elején. Drámai fordulat akkor következett be, amikor – a baloldalról és a nemzetközi médiából érkező nyomásnak engedve – 2018–2019-ben az Európai Néppárt is beállt a sorba, és így az EP teljesen fékevesztetté vált. Az Európai Unió Bíróságáról is érdemes néhány szót ejteni. A testület mindig is az integráció elmélyítését támogatta, ugyanakkor politikai kérdésekben általában óvatosság jellemezte. A 2010-es évek végétől azonban a bíróság hozzáállása is megváltozott. A lengyel belpolitikába beavatkozó „jogállamisági” ítéletek arról tanúskodnak, hogy a bíróság is letépte magáról láncait.
A dolgok azért is fajulhattak idáig, mert a tagállamokat képviselő tanácsban és az Európai Tanácsban is megbomlott az egyensúly.
Egyre kevesebb a karakán, nemzeti érzelmű vezető, aki szembe akar, vagy mer menni a brüsszeli központosítási tervekkel. A 2016-os Brexit-szavazás után a legjelentősebb szuverenista tagállam távozott az EU-ból. A dolgok ezért is fajulhattak el ilyen mértékben, és emiatt érzik most magukat nyeregben az európai egyesült államok hívei.
– Ebben a kisajátításban az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság jár az élen?
– Egyik kutya, másik eb. Az egyetlen ok, ami miatt olykor úgy tűnik, hogy nem egy húron pendülnek, az az, hogy ezek az intézmények egymással szemben is hatalmi harcot vívnak. Abban egyetértenek, hogy el kell venni a hatalmat a tagállamoktól, csak azon vitatkoznak, hogy a megszerzett hatalmon hogyan osztozzanak.
– Számos területet látunk, amelyek szabályozása eredetileg tagállami hatáskör volt, és az újraszabályozáskor átcsúszott uniósba. Melyek a legproblémásabb területek?
– Migráció, gender, háború… hogy csak néhány olyan területet említsünk, amelyekben Brüsszel rá akarja erőszakolni akaratát a tagállamokra. Azzal azonban vitatkoznék, hogy ezek uniós hatáskörök lennének. A migráció részben uniós hatáskör, de amikor ez bekerült az alapszerződésekbe senki sem gondolt arra, hogy az unió vezetése megnyitja majd az EU külső határait és gyors ütemű népességcserét vezérel le Európában. A közös külső határok és a megszűnő belső határellenőrzések miatt logikusnak tűnt bizonyos fokú harmonizáció, az uniós szabályozás azonban megbukott a tömeges migráció megjelenésével.
Az új migrációs paktum egy katasztrófa, amit tíz év kemény nyomásgyakorlással és trükkök százaival erőszakoltak rá Európára.
A genderkérdésekben soha senki nem adott felhatalmazást az EU-nak. Az intézményeket meghódította az LMBTQ-lobbi, Brüsszelben a nemzeti és EU-s lobogók mellett mindenütt ott feszül a szivárványos zászló. Ez nemcsak szimbolikus állásfoglalás a progresszívnek nevezett értékek mellett, hanem tükrözi a jelenlegi uniós elit elszántságát arra, hogy a szexualitás hagyományosan magánszférába tartozó kérdését elsőrendű politikai témává tegye. Ennek a politikának súlyos gyakorlati következményei már most is érződnek: Ursula von der Leyen maga mondta, hogy addig nem fizetik ki Magyarországnak az uniós források fennmaradó részét, amíg genderkérdésekben nem adja be a derekát. A háború, azaz a kül- és biztonságpolitika kérdésében Brüsszel csak kivételes esetben, minden tagállam teljes egyetértése esetén hozhatna döntéseket. Ezt írja elő a jog.
A politikai valóság azonban azt mutatja, hogy a brüsszeli elit kőkeményen próbál mindenkit beállítani a sorba akár a legdurvább politikai és pénzügyi nyomásgyakorlást alkalmazva.
Ne felejtsük el, pár hónappal ezelőtt írta meg a Financial Times, hogy az Európai Unióban már kész a terv Magyarország pénzügyi tönkretételére, ha nem megfelelően szavaz Ukrajna kapcsán.
– Gyurcsány Ferenc és a DK rendszeresen azt hangsúlyozza, hogy egy európai egyesült államokat szeretne. Milyen pártok, szervezetek állnak ezen gondolatok mögött?
– Az Európai Parlamentben hivatalosan is létezik egy informális csoportosulás, a Spinelli-csoport, amelynek célja, hogy az EU-t állammá alakítsa.
A csoport 76 aktív EP-képviselőt számlál tagjai között. Ez a szám magasabb, mint a legtöbb hivatalos EP-frakció létszáma. Az EP 7 képviselőcsoportjából jelenleg ötnek vannak tagjai a Spinelli-csoport vezetésében, kizárólag az Európai Konzervatívok, valamint az Identitás és Demokrácia frakciók politikusai nem képviseltetik magukat ezen a platformon. És akkor még nem beszéltünk a temérdek NGO-ról, lobbi szervezetről, és a mintegy 60 ezer hivatalnokkal rendelkező uniós intézményrendszerről, amely a brüsszeli központosítás folyamatát támogatja.
– Milyen veszélyekkel járna Magyarországra nézve egy európai egyesült államok kialakulása?
– Minden hatalmat kiszerveznének a nemzeti demokratikus keretek közül. Brüsszelben döntenének arról, hogy kikkel és hogyan éljünk, hogyan nézzen ki a társadalmunk; hogyan, milyen értékek mentén neveljük a gyermekeinket, mennyi adót fizessünk és azt mire költhessük, hogyan alakítsuk külpolitikánkat, részt vegyünk-e egy háborúban. Persze vannak, akik kiábrándultak a politikából, nem elégedettek a hazai politikusokkal és azt gondolhatják, miért ne engedjük át a döntési jogot Brüsszelnek? Lehet, hogy a jól fésült technokraták jobban értenék a dolgukat?
Tisztában kell lenni azonban azzal, hogy a brüsszeli döntéshozók ismerete Magyarország kapcsán nem több, mint egy átlagos Budapestre látogató turistáé.
Sőt utóbbiak legalább elmondhatják magukról, hogy ellátogattak hazánkba, míg a Magyarországról évente jogállamisági jelentéseket gyártó bizottsági tisztviselők még az utazásra sem veszik a fáradtságot, online meetingek alapján alkotnak rólunk ítéletet. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy Brüsszelben nem tudják jobban, mi a jó a magyaroknak. Erre jó példa az, hogy a 2010-es évek elején durván támadták a kormány gazdaságpolitikáját, holott később a történelem Magyarországot igazolta, sikerült kikerülni az IMF adósságcsapdájából és kilábalni a válságból.
– Csak rosszul mérték fel a helyzetet, vagy szándékosan akarták szabotálni a gazdasági talpra állást?
– Nem szabad elfelejteni, hogy az unióban számos politikai és gazdasági érdek verseng egymással.
Brüsszelnek átengedni a hatalmat egyenlő önmagunk teljes kiszolgáltatásával.
És ha már a háborút említettem, érdemes elgondolkodni azon, hogyha Brüsszelben a fejünk felett dönthetnének háborúról és békéről, vajon kiket küldenének először a Don-kanyarba…
– Egy ilyen óriásállamot az európai emberek is támogatnának, vagy inkább más, nem feltétlenül európai érdekeltségek szeretnének létrehozni?
– Az európaiak nagy része nincs tisztában azzal, hogy mi zajlik. Ahogy az MCC brüsszeli irodájának készített tanulmányomban bemutattam, ennek egyik oka, hogy:
az európai egyesült államokat szándékosan a háttérben, az emberek tudta nélkül építik.
Olyan uniós vezetők, mint a korábbi EU-biztos Viviane Reding, vagy a bizottság volt elnöke, Jean-Claude Juncker már volt, hogy elszólták magukat, és elmondták: direkt nem beszélnek őszintén arról, hogy a mi a céljuk, nehogy demokratikus ellenállásba ütközzenek. A taktika lényege, hogy mire az emberek ráeszmélnek, hogy mi történt, már ne legyen visszaút. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon speciális helyzetben vagyunk. Brüsszel mintegy másfél évtizede egyre durvább módszerekkel próbál beavatkozni a magyar belpolitikába, nap mint nap érzékelhető a magyar szuverenitásért folytatott küzdelem és a brüsszeli központosítási tervek közötti feszültség. Más európai országokban, amelyeket egyelőre békén hagynak, vagy ahol a kormány nem áll ellen a brüsszeli nyomásnak, ezek a folyamatok sokkal kevésbé érzékelhetők. A nagyobb országok pedig abban a hitben ringatják magukat, hogy egy központosított szuperállamban is döntő befolyásuk lesz az uniós folyamatokra. Francia diplomatáknak, politikusoknak is el szoktam mondani, hogy szerintem ez tévedés, és az EU vezetői előbb-utóbb még a francia elnöknek sem veszik majd fel a telefont. Ha viszont az EU-t nem érdekli saját tagállamainak a véleménye, mégis mi alapján, kinek a hatására határozzák meg az európai álláspontot? Más nagyhatalmak, multinacionális cégek, lobbi szervezetek bizonyára szívesen elvégzik ezt a feladatot. De mi lesz akkor a demokráciával?
Írta a Magyar Hírlap
